Az ember pszichológiai rezilienciája: Egzisztenciális válasz a törékenység tapasztalatára

Előnézet	Szöveg (Disszertáció) Download (1MB) | Előnézet
Előnézet	Szöveg (Tézisfüzet) Download (191kB) | Előnézet
Előnézet	Szöveg (Tézisfüzet) Download (300kB) | Előnézet

Magyar nyelvű absztrakt

A disszertáció a reziliencia filozófiai-antropológiai újra értelmezésére vállalkozik, amellett érvelve, hogy a kortárs pszichológiai modellek - növekvő komplexitásuk ellenére - alapvetően az alkalmazkodás és a funkcionalitás keretei között maradnak, figyelmen kívül hagyva az emberi lét egzisztenciális és transzcendenciára irányuló dimenzióit. A dolgozat állítása szerint a reziliencia nem redukálható puszta alkalmazkodásra vagy felépülésre, hanem egzisztenciális válaszként értelmezendő, amely az értelemképzésben, a szabadságban és az önértelmezésben gyökerezik, különösen krízishelyzetekben. Az elemzés alapját Viktor E. Frankl, Martin Buber és Henri Bergson művei képezik. Frankl az értelemorientált szabadság fogalmán keresztül nyújt egzisztenciális alapot a rezilienciához, Buber az emuna és pistis komplementer fogalmain keresztül tárja fel annak relációs szerkezetét, míg Bergson a rezilienciát dinamikus, folyamatszerű újra szerveződésként értelmezi, amelyet az állandóság és változás kölcsönhatása, valamint a megélt idő folytonossága formál. Ebben a kontextusban a reziliencia alapvetően a folytonosság tapasztalatától függ vagyis attól a képességtől, hogy az egyén a megszakítottság ellenére is koherens élettörténetet tart fenn, amely nemcsak individuális szinten, hanem közösségi, kulturális és vallási jelentéskeretekben is megjelenik. Ennek megfelelően a reziliencia pszichológiai, normatív és spirituális jelenségként értelmezhető. Az elméleti megfontolásokat a dolgozat két esettanulmányon keresztül mélyíti el: pápai szövegek elemzésén, valamint a kisebbségi jogok és a demokrácia kapcsolatának vizsgálatán. A kutatás fő hozzájárulása annak bemutatása, hogy a reziliencia filozófiai elmélyítést igényel és teljes mértékben csak az emberi élet egzisztenciális, relációs és transzcendens horizontján belül érthető meg.

Absztrakt (kivonat) idegen nyelven

The dissertation develops a philosophical-anthropological reinterpretation of resilience, arguing that contemporary psychological models, while increasingly complex, remain largely confined to adaptive and functional frameworks that overlook the existential and transcendence-oriented dimensions of human existence. It contends that resilience cannot be reduced to adaptation or recovery, but should be understood as an existential response grounded in meaning-making, freedom, and self-interpretation, particularly in the face of crisis. The analysis is based on the works of Viktor E. Frankl, Martin Buber, and Henri Bergson. Frankl provides the existential foundation of resilience through the concept of meaning-oriented freedom; Buber reveals its relational structure through the complementary notions of emuna and pistis; while Bergson conceptualizes resilience as a dynamic, processual reorganization shaped by the interplay of stability and change and by the continuity of lived time. The dissertation argues that resilience fundamentally depends on the experience of continuity -the capacity to sustain a coherent life narrative despite disruption - emerging not only at the individual level but within communal, cultural, and religious frameworks of meaning. Consequently, resilience is interpreted as a psychological, normative, and spiritual phenomenon. These theoretical insights are further explored through two case studies: the analysis of papal texts and the relationship between minority rights and democracy. The study’s main contribution lies in demonstrating that resilience requires philosophical deepening and can only be fully understood within the existential, relational, and transcendent horizon of human life.

Tétel nézet