A titok mint politika. A titkosszolgálatok politológiai kutatásának lehetőségei

Dr. Révész Béla
A titok mint politika. A titkosszolgálatok politológiai kutatásának lehetőségei.
Doktori értekezés, Szegedi Tudományegyetem.
(2007)

[img]
Előnézet
PDF (disszertáció)
Download (1MB)

Magyar nyelvű absztrakt

I. A KUTATÁS CÉLJAINAK ÖSSZEFOGLALÁSA 1. A mindenkori társadalmi-hatalmi struktúrák részeként létrejött és egyetemes érvénnyel azóta is működő titkosszolgálatok (államvédelmi, állambiztonsági, nemzetvédelmi, nemzetbiztonsági szervek, elhárítás, hírszerzés, politikai rendőrség stb.) nem nyilvános szabályozás mellett, leplezett intézményi keretek között, titkos állománnyal, operatív módszerekkel, speciális technikákkal vesznek részt a legváltozatosabb formálú szuverén hatalmak védelmében. Az információhiány a diktatúrákban nagyobb, demokráciákban kisebb mértékben, de mindenképpen misztikus homállyal övezi ezen szolgálatok tevékenységét. Az „ellenség” előli rejtőzés a „baráti” tekintet elől is elvonja az információkat, és természetesen vesztese ennek a titkolózásnak az emberi megismerés szisztematikus rendszere, a tudomány is. Furcsa módon annak, hogy e kutatási objektum vonatkozásában a sejtések, vélekedések racionális érvelés útján igazolható tudássá szerveződhessenek kedvező politikai kondícióknak is fenn kell állniuk. A titkosszolgálati struktúrák titkai ugyanis többnyire a hatalmi vezetők/vezetés cseréje, de nem ritkán politikai elitek, rezsimek, rendszerek váltása idején tűnnek elő, legalábbis az új hatalom vezetése által hasznosnak tűnő és ezért engedett mértékben és módon. Ilyen időszakokban a nagy leleplezések közelíthetnek ugyan az objektív (rész)igazságok felé, de ahogyan az információk visszatartása, úgy „csepegtetésük” is erodálhatja a tudományos megismerés kritikai függetlenségét, autonómiáját. A titkosszolgálatok kutatásának konjunktúrája ezért többnyire a nagy politikai, társadalmi megrázkódtatásokhoz kötődik, amikor az új politikai rezsim a tudomány legitimációs hatását is fel kívánja használni a korábbi politikai vezetés bírálatára, illetve saját hatalma hitelesítésére. Ennek pedig legalkalmasabb eszköze, a korábbi vezetés „gonosz”, amorális, korrupt, kegyetlen és cinikus vonásainak minél teljesebb nyilvánosságra hozatala. A leleplezéshez „örömmel” csatlakozik a közvélemény, amely természetes antipolitizációjánál fogva erkölcstelennek tekint mindenféle hatalmi manővert, valamint a tudomány, amely számára az a fontos, hogy az eddig csak sejtett, de elrejtett politikai információk hirtelen napvilágra kerülnek, így megismerhetővé, kritikailag feldolgozhatóvá válnak. Az sem véletlen, hogy a titkosszolgálatokra vonatkozó kutatások tematikáját döntően a társadalom-, intézmény- és politikatörténeti vizsgálódások uralják. Nem bővelkedik ez a kutatási terület de lege ferenda jellegű jogdogmatikai elemzésekben, hasonlóképpen nehezen lehetne ezen intézmények tényleges működését például szervezetszociológiai szempontból vizsgálat tárgyává tenni. Másfelől éppen a modern titkosszolgálatok megkívánta magas hatékonyságigény kényszeríti rá e szakma irányítóit és művelőit az alap- és alkalmazott kutatások eredményeinek a praxisban történő minél gyorsabb és szakszerűbb adaptálásra. A kérdés a továbbiakban az, hogy a korlátozott megismerési lehetőségek ellenére tekinthetők-e a titkosszolgálatok – mint struktúrák, normák, tevékenységi formák, funkciók továbbá eszmék, értékek, attitűdök és szerepek összessége – autentikus kutatási objektumnak, amelyhez egy vagy több diszciplína racionális megismerési folyamatai hozzákapcsolódhatnak. További – az értekezésben megválaszolni kívánt – kérdés, hogy a jogtudomány, a szociológia, a pszichológia és a történettudomány mellett vajon milyen feltételek mellett lehet érvényes a politikaelméleti, politológiai vizsgálódás. Utóbbi részéről a kérdés egyelőre megválaszolatlan, kutatási előzményekről ezért inkább csak a határtudományok vonatkozásában lehet beszélni. 2. Előzetes magyarázatot igényel az értekezés „titkosszolgálat”-szóhasználata. Az explorátorok, titkos ágensek, spionok, ügynökök, hírszerzők, felderítők, elhárítók, klandesztin informátorok, szigorúan titkos munkatársak, konfidensek, adatszolgáltatók stb. tevékenységének keretet adó intézmények a legkülönfélébb, egymással gyakran keveredő elnevezésekkel szerepelnek a köz- és sajtónyelvben, de olykor a szakirodalomban is. A megkülönböztetés egy része tartalmi különbözőségekre vezethető vissza. Sok esetben azonban csak fogalmi tisztázatlanságuk okozza e kifejezések tarkaságát. Az értekezés a titkosszolgálatok gyűjtőfogalom alatt tárgyalja – korszaktól és politikai-hatalmi kontextustól függetlenül – mindazokat a rejtett keretek között zajló információszerző és/vagy elhárító tevékenységi formákat, amelyek alapvető célja a mindenkori állami szuverenitás fenntartása. Nincs tehát tekintettel az ezen tevékenységeket folytató erők intézményesültségének mértékére, formájára, ténykedésük irányaira, céljaira, de az adott állami főhatalom legitimációs alapjaira sem – miközben az államhoz kötöttségük elengedhetetlen feltétel. Különbséget kell tennünk azonban a „titkosszolgálatok” általános, valamint a nem-demokratikus természetű „állambiztonság”-nak illetve a demokratikus vonatkozású „nemzetbiztonság”-nak a különös szintjén megjelenő kategóriái között, melyekhez képest a jelenleg hatályos törvény ugyancsak „nemzetbiztonsági” szóhasználata már az egyes szintjén jelenik meg. (A grammatikai megkülönböztetés többnyire más nyelveken is hasonló differenciákat tükröz.) Így kutatás-módszertani megfontolásokból a dolgozat az általánosság szintjén a titkosszolgálatok kifejezést használja. De ha ezek pártállami vagy jogállami körülmények közötti megjelenéséről van szó, akkor a saját – részben jogi – önmeghatározásuknak megfelelően az állambiztonság illetve nemzetbiztonság kifejezéseket alkalmazza az értekezés. Ez fordítva is igaz: ha például az állambiztonság kifejezéssel találkozunk, értelemszerűen a pártállam titkosszolgálatáról van szó és semmiképpen a demokratikus keretek közötti intézményekről. 3. A titkosszolgálatok politikai illetve politológiai vonatkozásait az értekezés a következő fontosabb kérdéskörök feltárásával kívánja vizsgálni: a) A „titok” általános fogalmának ismeretelméleti, pszichológiai és kommunikációelméleti kutatási eredményei mennyire alkalmasak a titkosszolgálatok elméleti kérdéseinek vizsgálatára? b) Mi a magyarázata, hogy a titkosszolgálati kutatások hagyományosan és szinte kizárólag a történeti illetve a jogi-normativista megközelítések túlsúlyát mutatják? c) Az állambiztonsági keretek között folytatott (társadalom)elméleti munka ismert eredményei mennyiben alkalmasak a nemzetbiztonsági tevékenység kevésbé nyilvános aspektusaira való következtetések levonására? d) Történetileg, továbbá a jelenkori szabályozásra illetve ennek gyakorlatára tekintettel mely területeken érzékelhető, bizonyítható a titkosszolgálatok politikaközelsége, azaz hol tapasztalhatók e tekintetben politikai relevanciáik. e) A titkosszolgálatok milyen politikai körülmények között veszthetik el monopóliumukat a titkosszolgálati módszerek alkalmazására, mikor és miért válhatnak az állami struktúrán kívüli erők eszközeivé? f) Amennyiben a titkosszolgálatoknak a politikai folyamatokban betöltött szerepe igazolható, mi a magyarázata, hogy ennek tudományos reflexiója a politológiai kutatások terén elmaradt? g) A titkosszolgálatok kutatásában, oktatásában milyen elméleti problémák nyomán rajzolhatók meg egy titkosszolgálati politológia, mint ágazati politológia körvonalai? II. AZ ÉRTEKEZÉS SZERKEZETE 1. A kutathatóság/kutatás esélyei 1.1.A titok ismeretelméleti probléma 1.1.1. A „másik tudat” megismerhetősége 1.1.2. A titok konfliktusos viszonyok 1.1.3. Titok és hatalom 1.1.3.1. (általában) 1.1.3.2. (politikai hatalom) 1.1.3.3. (biztonságpolitika) 1.2. A titok-megismerés jogi korlátai 1.2.1. Átvilágítás 1.2.2. Titkosítás, államtitkok 1.2.3. Titoklisták 1.2.4. Ellenőrzési korlátok 1.3. Tudományrendszertani kérdések, tudományági válaszok 1.3.1. Alkotmánytani vonatkozások 1.3.1.1. (Nemzeti Kerekasztal) 1.3.1.2. (a Duna-gate után) 1.3.1.3. (a nemzetbiztonsági törvény) 1.3.2. Közigazgatástani vonatkozások 1.3.2.1. (az államigazgatási jogtudomány) 1.3.2.2. (a közigazgatási jogtudomány) 1.3.3. Biztonságpolitikai kutatások 1.3.3.1. (általában) 1.3.3.2. (biztonságpolitikai alapelvek) 1.3.4. Rendészeti tudományok 1.4. Titkos kutatástörténeti előzmények 1.4.1. Képzési/elméleti munka 1.4.2. Operatív értékelés-elemzés 1.4.3. Operatív pszichológia 1.4.4. Külső tájékoztatás 2.Politikai relevanciák a titkosszolgálatok működésében 2.1. A nem-demokratikus időszak 2.2. Jogállami körülmények 2.3. Titkosszolgálat-összehasonlítás 2.3.1. Elvek 2.3.1.1. (struktúrák) 2.3.1.2. (információszerzés) 2.3.2. Esetek 2.4. Politikaközelség 2.4.1. Esetek 2.4.2. Szabályozás 2.4.2.1. (államszociológiai vonatkozások) 2.4.2.2. (funkcionális vonatkozások) 2.4.3. Ellenségképpel és anélkül 2.4.3.1. (állambiztonság – ellenségképpel) 2.4.3.3. (nemzetbiztonság – ellenségkép nélkül) 2.5. Operatív technikák a titkosszolgálaton kívül 3. A titkosszolgálatok elemzése mint politológiai feladat 3.1. A „zárt” politológia 3.2. Előzmények 3.3. A szakmai legitimáció felé 3.4. Képzési-oktatási perspektívák Összegzés III. AZ ALKALMAZOTT MÓDSZEREK Az értekezés, miközben a politikai folyamatok logikai és összehasonlító szemléletével kíván hozzájárulni a titkosszolgálatok politikatudományi értelmezésének lehetőségeihez, elkerülhetetlenül az előzményekből, tehát a vonatkozó történelmi források feltárásból és feldolgozásából építkezik. Némi leegyszerűsítéssel élve: ahol a titkosszolgálatok politika-, intézmény és szabályozástörténeti kutatási feladatai befejeződnek, ott kezdődhet a politológiai jellegű vizsgálódás. 1. Az értekezés előmunkálatai a kilencvenes évek közepére nyúlnak vissza. Akkoriban a titkosszolgálati iratoknak – nem lévén még speciális archívuma és kutatóhelye (Történeti Hivatal / Történeti Levéltár) – egyedüli forrása kizárólag a Belügyminisztérium Központi Irattára lehetett, illetve kisebb részben a Magyar Országos Levéltár MDP/MSZMP iratállományának vonatkozó részei. Az 1996-ben kapott belügyminiszteri kutatási engedély eredetileg „az állambiztonsági szervek ideológiai funkciói” témakörre terjedt ki, különös tekintettel arra, hogy az 1950-1990 közötti időszakban miképpen befolyásolták a titkosszolgálatok a társadalom egyes csoportjainak ideológiai-szellemi folyamatait, a politikai vezetés által ellenségesnek jelölt kategóriák politikai magatartását, attitűdjeit, gondolkodását, sőt érzelmi állapotát, hangulatát. Az első feltételezést az iratok kezdeti tanulmányozása megerősítette: a rejtőzködő hatalom működésének láthatatlansága magának a struktúrának a konspiratív szabályozására vezethető vissza. Irattári szempontjából ennek legfontosabb forrása a Belügyminisztérium Központi Irattárának zártan kezelt Parancsgyűjteménye volt. A közelmúltban két lényeges szervezeti, intézményi változás határozta meg az ezen irattári anyagok helyzetét. A rendszerváltást követően az állambiztonsági iratanyag nagyobb része az újonnan létrehozott Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve Információs Hivatal irattárába, majd a levéltári törvény hatálya alá tartozó iratok pedig többnyire a Magyar Országos Levéltárba kerültek. 1997-et követően pedig nagy mennyiségű – főként a Dokumentációs Osztályról származó – anyag került átadásra az akkoriban felállított Történeti Hivatal részére. Az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és a Történeti Hivatal jogutódjaként létrehozott Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról 2003-ban megalkotott törvény felgyorsította az ÁBTL állományába történő iratátadás folyamatát a Belügyminisztérium valamint a Nemzetbiztonsági Hivatalok irányából. Politikai elhatározás következményeként ekkor bővült ki az Történeti Levéltárnak korábban csak a belső elhárítás irataira kiterjedő illetékessége a hírszerzési és kémelhárítási anyagokéval is. Az értekezés forrásfeltáró munkálataira olykor furcsán hatott az a körülmény, hogy a már feldolgozott iratok – a dokumentumok vándorlása miatt – időnként „eltűntek” szem elől. Nem mindig lehetett tudni, hogy egy adott dosszié vajon a Történeti Levéltárba vagy az Országos Levéltárba került-e, illetve az új helyen esedékes feldolgozottsága mikor teszi ezt ismét hozzáférhetővé. Ez a magyarázata annak, hogy a felhasznált források hivatkozásai – amennyiben új helyük szerinti megjelölésük még nem ismert – az eredeti fellelhetőségük szerinti BM Központi Irattár jelzeteire mutatnak. 2. Az értekezés módszertana nem nélkülözheti a hatályos jogi szabályozás jogdogmatikai természetű feldolgozását sem. Ennek végső célja annak megvilágítása, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok jelenlegi politikaközelsége elsősorban nem a jogi szabályozás időnkénti hézagainak, vagy diszfunkcionális működésének a következménye, hanem maga a normatív struktúra „hozza helyzetbe” a Hivatalokat a döntéshozatali folyamatok bizonyos pontjain. 3. Az összehasonlító módszer alkalmazása elsősorban intézményi jogösszehasonlítást jelent: azoknak a különböző normatív megoldásoknak a bemutatását, amelyek – eltérő vagy hasonló vonásaikkal de közösen – a jogállami jogrendszertípus keretein belül szabályozzák a nemzetbiztonsági szolgálatok működését. IV. AZ ÉRTEKEZÉS TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEINEK ÖSSZEFOGLALÁSA 1. Ha abból indulunk ki, hogy a titok lényege a fordított, azaz „negatív kommunikáció”, akkor máris azzal a sajátos paradoxonnal találkozunk, hogy a megismerés szempontjából leginkább akadályozott területekre nézve alakul ki a legintenzívebb társadalmi igény az így kialakult-kialakított információs vákuum megszüntetésére. A mindenkori „miért” kérdésre adható válaszok elmaradása fokozza a kognitív bizonytalanságérzetet, az elmaradt információk pedig növelik a magyarázatok hiánya miatti társadalmi feszültséget. Ráadásul a titok nem egyszerűen szubjektív információhiányt jelent, hanem az is szükséges hozzá, hogy a tulajdonképpeni informátor szándékosan váljon „dekommunikátorrá”, azaz az információk birtokosa ezen ismeretek tudatos rejtegetőjévé. Ily módon a titok nem egyszerűen a normális kommunikációs folyamatok szándékos megakadályozását jelenti, hanem eleve tartalmazza a közöttük lévő aktív társadalmi viszonyt, konfliktusaik kölcsönhatását is. Ugyanakkor láthatók a titok természetének relatív és történeti vonatkozásai is. Különböző kultúrák, szubkultúrák, csoportok és intézmények eltérő hírigénnyel rendelkezve más-más információk elmaradását tekintik nem-kommunikációnak, titoknak. A korábban nyilvános tartalmakat utólag védelmébe veheti a titoktartás, miközben ez a tendencia megfordítva még inkább igaz: ami korábban titok volt, az később már nélkülözheti e védelmet. Nem véletlen, hogy Habermas éppen az abszolút államiság árkánum-gyakorlata történelmi meghaladottságából vezeti le a társadalmi nyilvánosság kialakulásának XVIII. századi jelentőségét. A polgári nyilvánosság az állam és a társadalom közötti feszültségi térben bontakozik ki és bizonyos embereknek, csoportoknak hatalmában áll ezt a határt ellenőrizni, a közre tartozó dolgok egy részét nem-nyilvánosnak minősíteni. A titok tehát az a bizonytalan határövezet, amely a nyilvános és a nem-nyilvános között húzódik. Titok éppen azért lehetséges, mert létezik a dolgoknak egy „előzetes”, közmegegyezésen alapuló besorolása a köz és a magán osztályába: csak az az ügy minősülhet titoknak, amely természete szerint a nyilvánosságra tartozó. Így a titok fogalmát nem az ügy tartalmi, hanem hatalmi aspektusával definiálhatjuk. Politológiai szempontból az a kérdés, miként írja át folyamatosan a nyilvános és nem-nyilvános határait a hatalom. A konfliktus lényege az, hogy miközben a nyilvánosság hívei igyekeznek a „természetes” határokat helyreállítani és a közre tartozó ügyeket mindenáron a köz elé vinni, eközben a politikai hatalom ezeket – kisebb-nagyobb mértékben, de folyamatosan – titokban kívánja tartani. (Innen ered a „titok = rossz”, „nyilvánosság = jó” hibás axióma.) Ebben az értelmezésben a titok és a nyilvánosság a viselkedési stratégiák összességeként interpretálódik, amely a nyilvános és nem-nyilvános határvonalának ellenőrzésére, módosítására irányul. Végső soron a hatalmi harcok döntik el, hogy mi válik láthatóvá, s mi marad elrejtve. A hatalmon lévő csoport pedig annál erősebbé válik, minél többet sikerül eltitkolnia. Ezért a hatalmi viszonyok szereplői körében keletkező és tipikusan politikai tartalmat hordozó információk állnak a mindenkori titoktípusok képzeletbeli hierarchiájának a csúcsán. Amikor az első közösségek, államok történetében megfogalmazódott az igény, hogy titkaikat – egzisztenciájuk védelmében – megőrizzék, máris megjelentek az ellenérdekelt személyek, csoportok, akik ezeket a titkokat éppen meg akarták szerezni. Ezért a mindenkori hatalmi struktúra igen korán kijelölte azokat a hierarchikus pozíciókat, amelyekhez a saját titkok megvédésének illetve mások titkai megszerzésének a funkciói kapcsolódtak. A titkokkal való rendelkezés vagy az azoktól való megfosztottság mindenkor státuszkijelölő funkcióval rendelkezik: a hierarchiában az lesz valamely személy autoritásának és privilégiumainak mércéje, hogy az államtitkok mekkora hányadának van birtokában. Aki viszont nem részesedik a titkokból, annak nincs lehetősége a hatalom gyakorlásában részt venni. A titok, mint érdekalapú szellemi konfliktus elemzéséből adódó egyik következtetés az, hogy variációitól függetlenül, a titok mindig két fél aktív viszonya, amit valamilyen ellentét hoz létre. A titok szférája reális vagy potenciális viszony, amely két vagy több egyén között, vagy egyének csoportjai között jön létre. Szigorúan véve a titok az emberek közötti kapcsolatok és viszonyok természetes állapotának megbontására irányuló aktív erőfeszítés. Az emberi tevékenység alapja ugyanis az együttműködés, ami pedig nem lehet kommunikáció nélkül. Ha valaki tudatosan korlátozza, vagy megszünteti a kommunikációt, mindig olyan szociális viszony ellen cselekszik, amely gátolja őt szándékai vagy érdekei megvalósításában. A többiekkel való ellentét teszi bizonyos törekvéseit valamilyen titok tartalmává vagy motívumává, a kommunikáció korlátozására irányuló viselkedés motivációjává. De a titok nemcsak megnyilvánulásában, hanem okainál fogva is társadalmi jelenség, bármennyire személyesnek látszódjék is a szellemi állapot, amely ezt hordozza. A politikai titoknak éppen az a sajátossága, hogy minden formájában kollektív természetű. A politika világában csak látszat, hogy lehet a titoknak individuális szubjektuma. Mindig valamilyen emberi közösségnek a titkáról van szó, hiszen a hatalmi hierarchia csúcsán sem állhat abszolút értelemben egyetlen ember. A politikai titok a különböző társadalmi csoportosulások közötti rivalizálás eleme, így az emberek csoportjainak közös állapotát jelenti. Míg például a gazdasági titok társadalmi jellege ellenére személyes titok is lehet, addig a politikai titok elképzelhetetlen személyes titokként (miközben természetesen a politikusnak is lehetnek személyes titkai). A politikai harcnak ez a sajátossága közvetlenül rányomja bélyegét a politikai titok belső szerkezetére is. Adott állapotként ezt mindig csoportok közötti kommunikáció előzi meg, vagy egy ilyen kommunikáció eredményeként jelentkezik. A tudat rejtett állapota ilyenkor a csoportok közötti álla­potot jelenti, és már létezésével is egy meghatározott emberi közösség információs folyamataként szerepel. Innen ered például az összeesküvés valamennyi nehézsége is, hiszen a politikai titok nagy számú szubjektuma sokkal nagyobb támadási felületet nyújt, mint a titokkutatás bármely más formája esetében. Minél szélesebb körű a politikai titkot hordozó csoport, annál rövidebb ideig maradhat meg a titok. Ugyanakkor minél kevesebb embert foglal magában a titokkör, annál kevésbé stabilak a politikai hatalom alapjai. Ezért a szubjektumok száma és a bizalmasság foka közötti optimális arány létrehozása mindig együtt jár az egyik vagy másik szándéknak, mint politikai titoknak a kialakulásával. Nem véletlen az sem, hogy a társadalmi titkok kategorizálásának értékrendszerében minden országban a politikai titok kerül a legmagasabb helyre. Megőrzését minden állampolgár kötelességének tartják, elárulása pedig jogilag is szankcionálandó, hiszen a titkot kiadó személy ezzel a közösségnek, illetve az azt védelmező államnak okoz kárt. A politikai titokról – miközben a diskurzusok állandó tárgya – nehéz közvetlenül megmondani, hogy mi is ez valójában, hiszen titokról van szó. A vitákban azonban nem magáról a titokról beszélnek, hanem a titok természetéről, helyéről, funkciójáról. Azt implikálja a vita, hogy van valami minimális ismeretünk arról, ami el van ugyan zárva a beszélők elől, de feltétlen meg kellene ismerni és birtokba kellene venni, mivel a tulajdonosát valamilyen előny birtokába juttatja. A politikai titok tehát a politikai szubjektum számára valami nyugtalanító objektum, amelyet a vitázók állandóan birtokolni akarnak, és az általa jelzett korlátokat szüntelenül át akarják lépni. De mivel éppen titkot akarnak feltárni, a politikai tudást valamilyen kimondhatatlan lényeggel azonosítják. A politika azonban természete szerint mégsem lehet titok, mert par excellence a közt jelenti, ezért egyszerre titokellenes és titokkonstituáló szféra A titokgazda azon törekvését, hogy valamely információ elterjedését megakadályozza, általában a feltételek és kölcsönhatások meghatározott komplexumának biztonságáról kialakult meggyőződése határozza meg. Amikor elrejti gondolatait, ezen erőfeszítésének motivációja leggyakrabban abból a kívánságából fakad, hogy megvédje vagy megőrizze érdekeit valamilyen ellenséges tényezővel szemben. A biztonság és a titok közötti kapcsolat érvényes mind az egyén, mind a különböző emberi közösségek viselkedésére. De míg az egyén esetében a titok megőrzése vagy kiküszöbölése egyszemélyi magatartás, addig társadalmi méretekben ezt a funkciót többnyire a titkosszolgálati szervek teljesítik. A társadalom általában nem a konfliktusos helyzetekre készül fel. De ha egy konfliktusszituáció tárgya a közösség egzisztenciális fennmaradásával kapcsolatos titkokért folyó harc, akkor mindig a titkosszolgálatok jelentik az összecsapás sikerének legfontosabb tényezőjét. 2. Mivel az értekezés alapvetően a titkosszolgálatok társadalmi, politikai jelenségként való értelmezésére, kutatási lehetőségeire keresi a választ, ezért kitüntetett jelentősége van az ezen területek megismerését szabályozó normáknak. Azok a tudományos viták, amelyek Magyarországon – és az átalakuló Kelet-Európa minden országában – a rendszerváltástól kezdve a titkosszolgálatok feltételrendszerének, működésük, ellenőrizhetőségük kérdéseit feszegetik, pontosan jelzik a vonatkozó kutatói érdeklődés irányait, jellegét és tartalmát is. Az „információs kárpótlás” kifejezés mindenekelőtt azt fogalmazta meg, hogy a pártállami időszak titkosszolgálatai által megfigyelt emberek jogosultak megismerni a róluk keletkezett iratokat. Ezért a jogi szabályozás és a tudományos érdeklődés – jellemzően a politikatörténet-írás – elsősorban a már lezárult korszak irataira fókuszált, miközben legalább ilyen fontos lett volna a kialakuló, új titkosszolgálati viszonyok – részben politológiai vonatkozású – elemzése is. Az intézmények megismeréséhez a titkosítás, a titoklisták illetve az ellenőrzési korlátok szabályozásának vizsgálatán keresztül vezet az út. 3. Mi az a kutatói attitűd, amely segítséget jelenthet a titkosszolgálatok tanulmányozásakor? Mindenekelőtt az a fikció, hogy módszertani szempontból „normális” társadalmi ténynek tekintjük a kutatás tárgyát és a tudományos megismerés általános szabályainak megfelelően igyekezünk belső összetevőit feltárni. A kérdés az, hogy az ilyen alapon szerveződő tudás egyáltalán igényt formálhat-e az ismert episztemológiai kritériumok szerint – mint az igazságra való törekvés, a megalapozottság igénye, a tévedhetetlenség elutasítása, a bizonyítottság (de legalábbis az igazoltság), az elméletalkotásra törekvés, az általánosság és objektivitás, stb. – a „tudományos” jelzőre. Amennyiben a politológia vonatkozásában a titkosszolgálatok problémakörét explicit kutatási témaként anticipáljuk, úgy szükséges azon tudományterületek áttekintése is, amelyek már érintik, implikálják a téma bizonyos vonatkozásait. Az implicit titkosszolgálati elemzések közül az alkotmánytan, a közigazgatástan, a biztonságpolitikai kutatások, valamint a rendészeti tudományok körébe tartozó részterületek vizsgálódásait tekinti át az értekezés. Az Alkotmánynak „A fegyveres erők és a rendőrség” címet viselő fejezete meghatározza a fegyveres erők (Magyar Honvédség, Határőrség) és a Rendőrség alapvető feladatait, a nemzetbiztonsági szolgálatokat viszont e tekintetben nem nevesíti. Miért nem történt ez meg a Hivatalok vonatkozásában? További kérdés: ha a nemzetbiztonsági szolgálatokról, mint állami szervekről az Alkotmányban nem történik említés, csupán a nemzetbiztonsági tevékenységről, vajon miért kerülnek a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok mégis nevesítésre a hivatásos állományúak politizálási tilalmát kimondó alkotmányos paragrafusban? A következetlenség nyilvánvalóan abból a rendszerváltás-kori helyzetből adódik, hogy az Alkotmánynak a fegyveres erőkről és a rendőrségről szóló fejezetét akkor iktatták be (hatályos: 1989. október 23-tól), amikor a nemzetbiztonsági szolgálatok még nem jöttek létre. Pontosabban állambiztonsági elődszervei – a katonai felderítő szolgálat kivételével – a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökségének keretében működtek, és hivatásos állományú tagjai rendőrségi rendfokozatot viseltek. A Belügyminisztériumtól való elválasztásuk pillanatától viszont tehát származékos joghézag alakult ki, melynek kitöltése 1990 óta törvényalkotói feladat. Ugyanakkor mindaz, ami a jogállami szabályozások nemzetközi gyakorlatából általában leszűrhető tapasztalat, attól nem áll távol a magyar alkotmányos megoldás. Lényegében mindenhol alkotmányi szinten igyekeznek az állampolgári jogok védelmét biztosítani az állami túlhatalommal, benne a nemzetbiztonsági szolgálatok törvénysértő beavatkozásaival szemben. Egyéb vonatkozásban pedig főként a törvényhozási tárgyak felsorolása kapcsán kerülnek szóba, ugyanis a további kérdéseket többnyire önálló törvényi szabályozásra bízzák. Alkotmánytani szempontból érdemes a titkosszolgálatoknak a szuverenitásvédelemhez való viszonyát áttekinteni. A hatályos nemzetbiztonsági törvény preambuluma a nemzetbiztonsági tevékenységnek, a nemzetbiztonsági szolgálatok működésének célját a Magyar Köztársaság szuverenitásának biztosításában és alkotmányos rendjének védelmében határozza meg. Természetesen a nemzet biztonságának garantálása jóval túlmutat a nemzet­biztonsági szolgálatok rendeltetésén és feladatkörén, hiszen ez közvetlenül vagy áttételekkel valamennyi állami szerv feladata. A szuverenitás biztosítása, az alkotmányos rend védelme, a nemzet biztonságának garantálása az állami szervezetrendszer egészének funkciója, amelyben – speciális eszközeikkel – a nemzetbiztonsági szolgálatok is részt vesznek. 4. Az alkotmánytani értelmezéstől kissé eltávolodva hatalomelméleti vonatkozásban is érdemes megfontolni a biztonsági szolgálatok tevékenységének, mint az állami főhatalmat, a szuverenitást fenntartó funkciónak az újraértelmezését. Az állam mint a területhez kötött monopolisztikus hatalomgyakorlás alanya ugyanis csak akkor tudja megőrizni főhatalmát a társadalmi viszonyok irányítása terén, ha az ezen pozícióját illegitim módon megszerezni/befolyásolni kívánó belső és külső hatalmi tényezők törekvéseinek sikerrel tud ellenállni. Ez a konfliktus már igen korán nyilvánvalóvá tette, hogy az egyes államok, illetve az állam és a társadalom közötti alapfunkcióin túl az államnak kezdettől fogva önálló tevékenységi irányaként létezett saját belső hatalmi kondícióinak fenntartása, megőrzése. Az állam védelme így kettős értelemben is része a szuverenitás hatalmi struktúrájának. Egyrészt a főhatalom kifelé irányuló – az államok közötti valamint a belső társadalom irányába mutató – cselekvési szabadságának előfeltételeit biztosítja, másrészt hatalmi szubjektumként elsődleges tényezője a változó mértékben, de mindig többszereplős belső politikai szférának. Ezen vizsgálódás hipotézise szerint a hatalomgyakorlás alanyi köre illetve a hatalomkoncentráció mértéke és minősége fejezi ki végső fokon az szuverenitás belső és külső tulajdonságait, jellegét illetve változásait. Az állami szuverenitás és az állam biztonsága összefüggéseinek vizsgálata a politológia és az államelmélet tradicionális problematikájában ritkán szereplő témakör. A kérdésre, hogy vajon tekinthetők-e a titkosszolgálatok a történeti értelmezésen túl autentikus kutatási problémának az államelmélet számára, feltétlenül igen a válasz. Ugyanakkor tapasztalható, hogy – az elfogadott, hagyományos témakörökhöz képest – többnyire az államelméleti kutatások peremvidékére szorul az titkosszolgálatok belső viszonyainak és környezetének elemzése. Bár a külső körülmények nehezíthetik ezen kutatások elfogadottságát, mégsem zárhatók ki ebből a körből. Amennyiben az államtan hagyományos fogalmi rendszerében kívánjuk a titkosszolgálatok kapcsolódási pontjait meghatározni, úgy mindenekelőtt az állami főhatalomhoz, az állam szervezetrendszeréhez illetve az állami funkciókhoz való viszonyuk feltárása igényel fokozottabb érdeklődést. 5. A titkosszolgálatok vizsgálatának – mint implicit kutatási témának – közigazgatástani befogadása mellett mindeddig két, teljesen eltérő magyarázat érvelt. Mindkettőt a „kényszeres megtűrés” logikája motiválta, a titkosszolgálatok témája ugyanis rendszeridegenként viselkednek ezek hagyományosan kialakult tematikájában, de egyéb jogágba való besorolásuk még nyilvánvalóbbá tett volna inkonzisztenciájukat. A két, formailag hasonló, tartalmukban gyökeresen eltérő argumentáció egyike a sztálini államigazgatás, a másik pedig a jogállami közigazgatás összefüggésében kívánta megtalálni a titkosszolgálatok jogrendszerbeli illetve jogtudományi kutatási helyét. A negyvenes évek végén a szovjet államigazgatási jog különös részében – a „politikai igazgatáson belül” – felbukkant az „állambiztonság és a társadalmi rend védelmére vonatkozó igazgatás” témakör. Ennek egyik, Visinszkij-féle magyarázata szerint „a szovjet államigazgatási jognak a szovjet jog rendszerében az egyik legfontosabb helyet kell elfoglalnia”, hiszen „a szovjet államigazgatás nem más, mint a proletárdiktatúra feladatainak megvalósítása, a szovjet nép akaratának realizálása”. Bár a Szovjetunió korabeli alkotmánya nem sorolta az össz-szövetségi népbiztosságok körébe az állambiztonsági szervek intézményét, de a Szövetséges Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának hatáskörébe utalta a Szövetséges Köztársaság Népbiztosai Tanácsának – benne az állambiztonság-ügyi népbiztos személyével – megalakítását. Az állambiztonság intézményére vonatkozó további magyarázat szerint pedig mivel a Sztálini Alkotmány értelmében a Szövetséges Köztársaság Népbiztosai Tanácsa „intézkedéseket foganatosít a közrend fenntartása, az állam érdekeinek megvédése és a polgárok jogainak védelme ügyében”, ezért ezen körön belül államigazgatási természetűnek kell tekinteni titkosszolgálatok ténykedése is. Ezért jogosult tehát a szocialista államigazgatási jogtudomány a titkosszolgálatok problematikájának – érintőleges – bemutatására. Ezeket a pszeudo-interpretációkat leszámítva a titkosszolgálatok természetesen a pártállamban láthatatlanok maradtak mind jogrendszerbeli szabályozottságuk, mind pedig a jogi kutatások előtt. A Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya, a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya, a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóság, majd az Államvédelmi Hatóság, a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztálya, majd III-as Főcsoportfőnöksége mind ismeretlenek szereplői maradtak az államrendszer struktúrájának, ennek megfelelően tevékenységük – akár a belügyminisztérium belül, akár azon kívül működtek – totális titokká vált. A (jog)rendszer-váltás nem csupán elválasztotta a belügytől függetlenedő szolgálatokat, de új minőségű, nyilvános szabályozásuk jogdogmatikai optikán keresztül is láthatóvá tette ezeket. A rendszerváltás utáni normativista szemlélet azonban a jogállamisághoz visszatért titkosszolgálatok közjogi elemzésekor nem kapcsolódott össze ismét az évszázaddal korábban – már Concha Győző által – természetesnek tartott politikai látásmóddal. A koherensnek látszó jogi szabályozás puszta leírása így nem terhelte meg magát a kritikai feldolgozás terheivel, válaszai jobbára a problémamentesnek tűnő intézményi keretek felmutatására szorítkozott. Ezért elégségesnek látszódott a közrend, a közbiztonság, a belső rend fogalmaihoz a rendőrséghez hasonlóan hozzárendelni a „nemzetbiztonsági igazgatást” és a kettőt együttesen rendészeti igazgatásnak elnevezni. Az e tekintetben meghatározott rendészet „olyan jogilag szabályozott közigazgatási, illetve államigazgatási – szükség esetén közhatalmi eszközökkel is operáló – tevékenység, amely a köz­biztonság (közrend) – és a belső rend megzavarásának megakadályozására, eseten­ként megelőzésére, a megzavart rend helyreállítására irányul”. Arra pedig, hogy a titkosszolgálat tevékenysége miképpen definiálható „igazgatási” tevékenységként tulajdonképpen csak az a válasz vehető ki, hogy a rendészeti igazgatás másik alanya, a rendőrség is alkalmaz titkosszolgálati eszközöket. Ettől kezdve csupán a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatai, hatáskörei, szervezetei, irányítási viszonyai, a parlamenti ellenőrzése, a nemzetbiztonsági szolgálatok által alkalmazható intézkedések illetve a titkos információgyűjtés törvényi szabályozását kell elővenni, hogy a titkosszolgálatok közigazgatástani elemzésének normatív értelmezése előttünk álljon. 6. A titkosszolgálatok biztonságpolitikai megközelítéseinek sajátossága többnyire abban áll, hogy miközben igyekezett a hadtudomány hagyományos körétől és diszciplínáitól önállósodni, a politológia és szociológia vizsgálati látásmódját nem volt képes integrálni módszertanába, legfeljebb csak a külső – katonai és polgári – hírszerzés és elhárítás vonatkozásában. Ennek a szemléletnek a pontos kifejeződése – egyben további megerősítője is – a biztonságpolitikai alapelvekről hozott országgyűlési határozat. Ez szándéka szerint a hagyományos politikai és katonai tényezőkön túl magába kívánta foglalni a széles értelemben vett biztonság egyéb – gazdasági és pénzügyi, emberi jogi és kisebbségi, információs és technológiai, környezeti valamint nemzetközi jogi – dimenzióit is, de a biztonság- és védelempolitikát – e komplexitási igény ellenére – mégis csupán a külső biztonságot átfogó módon értelmezi és praktikusan a honvédelemmel azonosítja. Az alapelvek elfogadását követően kialakított nemzeti biztonsági stratégia részbeni előrelépésétől függetlenül a kutatások többségében, de sajtóban és a közfelfogásban is változatlanul uralkodó maradt az szemlélet, hogy amint a szuverenitás vonatkozásában sem tulajdonítanak jelentőséget a társadalom és az állam belső hatalmi viszonyai elsőbbségének, úgy a biztonság/biztonságpolitika vonatkozásában továbbra is csak a nemzetközi, katonapolitikai, külső biztonsági aspektusokat érzékelik. 7. Már a közigazgatási titkosszolgálat-értelmezés során találkozhattunk azzal az értelmezéssel, amely a rendőrségi igazgatás mellett a rendészeti igazgatásba szubszumálta a titkosszolgálatokat. Könnyen eshetnénk abba a csapdába, hogy amikor a rendészettudományok válaszát keressük erre a problémára, akkor ezt azonosnak vélnénk a közigazgatástan körében levezett álláspontokéval. A kettő közötti különbség akár az alkotmányból is levezethető, hiszen így valamennyi nemzetbiztonsági szolgálat a rendészeti (rendvédelmi) szervek közé lenne sorolható. Némi szabályozási következetlenségre utal azonban az a körülmény, hogy ez a megjelölés nem tükrözi vissza a szolgálatok valódi rendeltetését, hiszen például a külföldi eredetű, bizalmas és védett információk megszerzésére létrehozott külső felderítés egyáltalán nem lát el hagyományos rendvédelmi, rendészeti feladatot. A szakirodalom sem egységes e tekintetben és a rendvédelmi szervek, mint a rendészeti tudományok elsődleges vizsgálati tárgyának a meghatározásakor többnyire szkeptikusak a nemzetbiztonsági szervek befogását illetően. 8. Amennyiben a titkosszolgálatok kutatásának külső feltételei körében a legkülönbözőbb okok folytán a normális vizsgálódás korlátokba ütközik, kérdés az, hogy a maguk a titkosszolgálatok vajon igénylik-e a tudományos önreflexiót? Azaz „meg kívánják-e érteni önmagukat”, folytatnak-e belső kutatásokat, melyek önmaguk társadalmi, politikai helyzetének, tevékenységük természetének teljesebb megismerése lehetett a célja. A kérdés fontosságát csak fokozza, hogy az ebben az összefüggésben szerzett tapasztalatok sejtetni engednék, hogy a jelenlegi nemzetbiztonsági önkép vajon milyen előzmények átvétele/elvetése közepette formálódik, másrészt bizonyos mértékben következtetni enged a kutatási irányok jelenlegi tendenciájára is – egyelőre közelebbi információ híján. A szükséges következtetések levonásához az állambiztonsági szolgálatok képzési/elméleti, operatív értékelő-elemző illetve operatív pszichológiai munkájának elemzésén keresztül kíván az értekezés eljutni. 9. A titkosszolgálati jelenség annyiban formálhat igényt a politológia érdeklődésére, amennyiben maguk a titkosszolgálatok részben vagy egészben részesei a politikai folyamatoknak; általában valamely társadalmi jelenség tudáselméletileg éppen akkor, annyiban és azért politológiai természetű, amikor és amennyiben lételméleti szempontból politikai tartalmat foglal magában. Nyilvánvalónak tűnik, hogy titkosszolgálatok a mindenkori politika eszközei, esetenként pedig – a történeti és összehasonlító elemzések bizonyítékai szerint – kihasználói voltak, amely helyzet néha látványos politikaformáló tevékenységükben is megnyilvánult. A politikai szempontból fontos titkosszolgálati tevékenységek politológiai meghatározása előtt az értekezés szemügyre vesz néhány esetet: történelmileg miképpen befolyásolták/befolyásolhatták a hatalmi döntések meghozatalát a titkosszolgálatok információi illetve azok tevékenységei. Az előzmények klasszikus példái természetesen az antikvitás időszakára nyúlnak vissza, de természetesen a modern nem-demokratikus illetve a jogállami körülmények között működő titkosszolgálatok tapasztalatai a leglényegesebbek. 10. Ami a korábbi, magyar állambiztonsági szervek és a demokratikus Magyarország nemzetbiztonsági szolgálatai között lévő szabályozási eltéréseket illeti, ez az alábbiakban foglalhatók össze: a) A volt állambiztonsági szervek nyíltan deklarált, de titkos jellegű pártirányítás alatt működtek, azokat a hatalmat ténylegesen gyakorló szűk pártelit felügyelte és irányította hatalma fenntar­ása céljából. Ezzel szemben a nemzetbiztonsági szolgálatok működésének, tevékenységének alkotmányos követelménye a politikamentes, pártpolitika-semleges működés. Ez a jogállam követelményéből, a hatalomgyakorlás demokratikus rendjéből fakad. b) A volt állambiztonsági szervek működését, az állambiztonsági tevékenységet titkos parancsok és utasítások szabályozták. A tevékenység célját, az állambiztonsági szolgálatok feladatait a hatalmat kizárólagos jelleggel birtokló párt vezető szerveinek határozatai, iránymutatásai szabták meg. Ezzel szemben a nemzetbiztonsági szolgálatok működése, a nemzetbiztonsági tevékenység alkotmányos alapokon nyugszik, a tevékenység célját, a szolgálatok feladatait törvény határozza meg, és működésük minden lényeges kérdését szabályozza. c) Az állampolgárokat az állambiztonsági szervek tevékenységével szemben érdemben jogvédelem nem illette meg, az állambiztonsági szolgálatok az emberi és állampolgári jogokat széleskörűen korlátozhatták, az állampolgárok magánszféráiba szinte szabadon behatolhattak. Ezzel szemben áll, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok alkotmányos felügyelet, kormányzati irányítás és ellenőrzés alatt működnek, az állampolgárokat többoldalú jogvédelem illeti meg a szolgálatok jogellenes működésével szemben. d) A volt állambiztonsági és a jelenlegi nemzetbiztonsági szolgálatok között lévő egyik legnagyobb különbség, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok semmiféle politikai rendőrségi funkciót nem töltenek be. Politikai nézetei, faji, nemzeti hovatartozása, vallási meggyőződése miatt senkit ellenőrzés alá nem vonnak, ezért senki ellen eljárást nem kezdeményezhetnek. Egyesületek működésével, utcai demonstrációkkal kapcsolatos igazgatásrendészeti jogkörrel nem rendelkeznek. Nyomozóhatósági jogkört még a felderítési feladatkörükbe eső bűncselekmények esetében sem gyakorolnak. Hatósági jogkörük szűkre szabott. Karhatalmi erőkkel sem rendelkeznek. e) A nemzetközi megállapodások az egyes alapjogok kapcsán meghatározzák, hogy azok mely feltételek és körülmények között, milyen célból, érdekből korlátozhatók a demokráciákban. E célok, érdekek körét – az egyes alapjogoknál feltüntetve – a nemzetbiztonság, a honvédelem, a közrend, a közerkölcs és az igazságszolgáltatás területén jelölik ki. Az Nbtv-ben a nemzetbiztonsági szolgálatok részére az alapvető jogokat korlátozó eszközök és módszerek alkalmazására adott felhatalmazások a Magyar Köztársaság e vonatkozású nemzetközi kötelezettségvállalásaival összhangban vannak. Az Nbtv. a nemzetbiztonsági tevé­kenység során az alapjogok korlátozását a nemzetközi megállapodásokkal összhangban szigorú feltételrendszerhez köti, és a demokráciákban található megoldások többségénél általában részletesebb szabályozását adja. 11. A nemzetközi összevetés az Nbtv. megítélése vonatkozásában – a Magyar Köztársaság demokratikus, jogállami fejlődése, euró-atlanti integrációs törekvései fényében – különös jelentőséggel bír. Ezért az értekezés rövid áttekintést ad néhány jogállam nemzetbiztonsági szolgálatáról, a kormányzati irányítás és felügyelet kérdéseiről, illetve néhány ország példáján keresztül áttekinti a titkos információgyűjtés engedélyezése valamint a jogorvoslatok szabályozásait. A nyugati demokráciák nagy részében titkosszolgálataik megjelölésére szintén a nemzetbiztonság megjelölést használják, a nemzetközi megállapodásokban általában a nemzetbiztonsági érdek megjelölés használatos. Hangsúlyozni szokták, hogy a nemzetbiztonsági tevékenység nem pusztán az államrend védelmét jelenti, és a jogállami követelményeknek megfelelően működő nemzetbiztonsági szolgálatok nem minősíthetők politikai rendőrségnek. Egységes felfogás, értelmezés azonban a nyugati demokráciákban sincs, különösen a megnevezések szintjén. Például Ausztriában Államrendőrség, Belgiumban Állambiztonsági Hivatal, Hollandiában Belbiztonsági Hivatal elnevezésű biztonsági szolgálatok működnek. Az Amerikai Egyesült Államokban nemzetbiztonsági tevékenységként definiálják. A Német Szövetségi Köztársaságban Alkotmányvédő Hivatal elnevezést találunk. Több országban nemzeti hírszerzésről beszélnek, beleértve a külföldi hírszerzést, a kémelhárítást és az alkotmányvédelmet egyaránt. Nyilvánvaló ez összefügg az adott ország hagyományaival, alkotmányos viszonyaival, az államberendezkedés struktúrájával, s abban a biztonsági szolgálatok elhelyezkedésével. A nemzetbiztonsági tevékenységet szabályozó törvények jellemzője, hogy a titkos információgyűjtés eszközeit és módszereit teljes körűen, taxatív módon – jogállami jellegük ellenére sem – nem jelölik meg. Ez egyrészt a nemzetbiztonsági tevékenység titkosságáról vallott nézetekben gyökeredzik, másrészt abból a meggondolásból ered, hogy a titkos információgyűjtés eszközeinek és módszereinek nincs egy lezárható köre, a tudományos-technikai fejlődés új eszközök, módszerek, eljárások alkalmazását eredményezi, illetve követeli meg. 12. Miközben alapelveiket tekintve a jogi szabályozás és a demokratikus normák egyaránt a titkosszolgálatoknak a politikai szférától való maximális távolságtartását hangsúlyozzák, mégis a különböző jellegű és konzekvenciájú politikaközelség mintha tartósan jellemezné működésüket, még ha – éppen titkosságuk folytán – ezek részletei általában rejtve is maradnak. Ha Magyarországon csupán a Duna-gate eset utáni egy évtized titkosszolgálati eseménytörténetét tekintjük át – leszámítva a bulvár-történetírás szenzációit és a politikai szándékú találgatásokat – több ízben, bizonyíthatóan megérintette a politika a titkosszolgálatok semlegességét. Az értekezés példái sorát természetesen a legutóbbi időszakig folytatni lehetne, ami viszont óhatatlanul a napi politika eseményei felé terelné a szakmai érdeklődést. Az viszont elvi jelentőségű kérdés, hogy az ismertetett esetek vajon a jogi szabályozás hiányosságainak, alkalmazásuk fogyatékosságainak vagy a rendszer diszfunkcionális működésének a következményei. A válaszhoz a titkosszolgálatoknak a döntéshozatalban játszott, jogi felhatalmazás szerinti szerepét tekinti át az értekezés. 13. Politológiai választ igényel annak vizsgálata is, hogy vajon mennyiben tér el a politikai közigazgatás huszadik századi megerősödésétől az – egyes felfogások szerint – közigazgatásinak tekintett titkosszolgálati tevékenység, illetve mennyire illeszkedik ehhez a folyamathoz. A közigazgatás ugyanis a hagyományos „rendészeti”, szolgáltató és gazdasági jellegű közigazgatás szervezeti, létszám- és funkciónövekedése során a „politikai közigazgatás” kialakulását eredményezte. Eszerint a „politikai végrehajtás” nem egyszerűen a kormányt, de a központi közigazgatási apparátusokat, elsősorban a minisztériumokat is magában foglalja. Mindazon érvek, amelyek a köztisztviselőket a politikai folyamatok részesének láttatják – pusztán azáltal, hogy szerepük az adminisztratív közigazgatás felől a politikai döntéshozatal irányába mozdul el –, bizonyos sajátosságokkal érvényesek a titkosszolgálatok vonatkozásában is. Míg a közhivatalnoki kar elsősorban funkcionális szerepe tölt be a politikai döntéshozatalban, addig a titkosszolgálatok egyszerre tölthetnek be ágazati és funkcionális szerepet. „Kettős tudásukat” az a sajátos helyzet határozza meg, hogy intézményi súlyuk egyébként is a döntéshozatal környékére pozícionálja őket, emellett a konkrét döntési alternatívák számára is ők szolgáltatják az aktuális adatokat, információkat, sőt, az elemzéseket, értékeléseket. Fokozza ezen súlyukat az a gyakran figyelmen kívül hagyott funkciójuk, amely szerint – ismét a „civil” politikus köztisztviselő súlyát felülmúlva – nem egyszerűen az adatszolgáltatásban merül ki tevékenységük lényege, hanem ugyanilyen, ha nem nagyobb jelentősége van a feltárt, elemzett, értékelt konfliktusok titkos alakításának, az ezekre gyakorolt hatásaiknak. 14. A mindenkori titkosszolgálatok feladataik betöltése során tehát – némileg leegyszerűsítve – két vonatkozásban kerül(het)nek politika-közeli helyzetben: 1. Az hírigények megrendelői, akik működésük irányait – állambiztonsági terminológiával: az ellenséges vonalat, a célcsoportokat, célszemélyeket – meghatározzák: politikusok. 2. A megszerzett információk a titkosszolgálatok – és végső soron a hírigények megrendelői – számára nem passzív adatok, hanem konkrét elhárító cselekmények, intézkedések, operatív akciók kiindulópontjai, amelyekkel rejtetten a társadalmi-politikai valóság meghatározott részeire kívánnak célzott hatásokat kiváltani. A kérdés az, hogy a hatályos jogi szabályozás – feltéve, hogy adott titkosszolgálatok vonatkozásában létezik ilyen – milyen normatív hátteret biztosít ehhez: a jog ellenére, joghézagot kihasználva vagy éppen jogszerűen történik-e mindez. A nemzetbiztonsági szolgálatok is feladataik ellátása érdekében műveleti tevékenységet folytatnak, amelynek során a nyílt és titkos információgyűjtés külső és belső engedélyhez kötött eszközeit és módszereit alkalmazzák. A műveleti tevékenység rendjét a Műveleti Munka Szabályzata tartalmazza, amely magában foglalja a titkos információgyűjtés belső eljárási és engedélyezési szabályait is. A hírforrások kiépítése időigényes, hosszabb távon, tervszerű műveleti tevékenységgel megoldható feladatok. A műveleti munka keretében a belföldön jelentkező (megjelenő) veszélyfaktorokra és védendő objektumokra tekintettel humánforrásokat létesít, és a titkos információgyűjtés más – köztük operatív-technikai – eszközeit és módszereit alkalmazza, fedővállalkozásokat hoz létre és munkatársai a nemzetbiztonsági szolgálatokon kívüli intézményeknél, szervezeteknél – a törvény korlátai között – fedetten, vagy adott esetben nyíltan munkaviszonyt létesítenek. Mindez világossá teszi, hogy a láthatónál, de még a sejthetőnél is jóval szélesebb a titkosszolgálatok tényleges szerepe, tevékenységi köre, mintsem az egyszerű kontempláció. 15. Az értekezés az áttekintett törvényi háttér, a normatív szabályozás tekintetében nem mutat rá olyan anomáliákra, amelyek a titkosszolgálatok politika-közeliségét önmagában megalapozná, igaz, olyan körülményekre sem, amelyek ezt eleve kizárnák. Ennek alapvető oka a jogilag nem szabályozott illetve nem is szabályozható politikai szféra jelenléte a kormányzati tevékenységben. A nemzetbiztonsági tevékenységre ott és akkor van szükség, ahol és amikor más állami szervek eszközrendszere nem elégséges a nemzeti érdekek védelmére és érvényesítésére. A nemzetbiztonsági szolgálatok azonban kizárólag a törvény által kijelölt keretekben tevékenykedhetnek. E tevékenységük hatékonysága függ attól, hogy az milyen szorosan kapcsolódik a döntéshozók igényeihez. A szabályozás abból indul ki, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok alapfeladatai közé tartozik a kormányzati döntésekhez szükséges információk megszerzése és feldolgozása. A hírigények államtitkot képeznek, szigorúan titkos minősítésűek, mivel azokból következtetések vonhatók le a hírszerző szolgálat konkrét tevékenységére, így ez veszélyeztetheti a szolgálatok működésének biztonságát. A cél természetesen az, hogy a nemzetbiztonsági tevékeny­ségnek ne pusztán aktuális döntéshozói igények kielégítését kelljen szolgálnia, hanem az ország biztonságpolitikájából következő, a nemzeti érdekérvényesítés „stratégiai céljait” kövesse. Az aktuális politikai igény és a stratégiai cél elhatárolása viszont – mivel államtitokról van szó – gyakorlatilag nem ellenőrizhető folyamat. Mindeközben a nemzetbiztonsági szolgálatoknak a mindenkori kormány iránti lojalitás mellett kell működniük. A döntéshozatal előkészítésének informális meghatározói általában az információ szállítói. A döntési folyamat előzetes befolyásolásának a lehetősége már ott kialakulhat, amikor az információs részleg a hírigények részletes kidolgozását, az egyes relációkra való lebontását elvégzi. A hírigények konkretizálása és a hírforrásokra való lebontása is a műveleti részlegek feladta. A beérkező „nyers” információnál vizsgálni kell: a hírigények témakörébe eső információkat, adatokat tartalmazza-e, mennyire idősze­rű, forrása milyen közeli a döntéshozatali pontokhoz, az információ az elsődleges forrásától a hírszerző szolgálathoz való megérkezéséig (az információs csatornán) szenvedhetett-e torzulásokat stb. Az információ értékelésére kihatással vannak az adott témakört érintő, általánosan elfogadott nézetek és az elemző szubjektív ítélete. Fennáll annak veszélye, hogy a különösen magas újdonságértékkel rendelkező információk figyelmen kívül maradnak a feldolgozás folyamatában. Közrejátszhat ebben a konformizmus is: a szolgálat számára „kényelmetlen” jelenteni a kormány politikáját – adott vonatkozásban – megkérdőjelező vagy vezető politikai személyiséget negatívan érintő információkat. Így az információk szintetizálásának folyamatában az elemző óvatossága a konkrétumok kiszűrésére, jelentős információk mellőzésére vezethet, végül pedig az elkészült kormányzati tájékoztató jelentés alig haladja meg az adott témában általánosan elfogadott helyzetértékeléseket. A hivatalos politika és az új információk tehát kölcsönhatásban vannak egymással. A hírszerzés tájékoztatóinak címzettjei, a felhasználók oldaláról is előfordulhat a hivatalos politikába, a döntéshozó nézetrendszerébe nem illő információk negligálása. A nemzetbiztonsági információk begyűjtésére a fentiek értelmében könnyen eredményezhet egyoldalú információs rendszert, „egycsatornás” hírfelhasználást a kormányzati tájékoztatásban. Elvileg csakis a „többcsatornás” kormányzati tájékoztatási rendszer alkalmas a hibás kiértékelések kiküszöbölésére, valódi döntési alternatíva kialakítására. Emellett a „többcsatornás” kormányzati tájékoztatási rendszer garanciát is jelenthet a döntéselőkészítés folyamatában a döntéshozó tendenciózus tájékoztatásának kizárására. Mindezek azonban a „jó” vagy „rossz” jogi szabályozás érvényességi területén túli gondjai a titkosszolgálatok potenciális politizációjának. Valószínű, hogy – amint azt történelmi példák, valamint külföldi esetek tanúsítják – semmiféle szabályozás automatikusan nem zárja ki a titkosszolgálatok politikaközeli, azt befolyásoló működésének lehetőségeit. Ezért jogállami viszonyok között az alkotmányos garanciák mellett mindenképpen fokozott jelentőséget kell tulajdonítani a politikai hatalom önkorlátozására hatni képes demokratikus politikai kultúra kialakításának is. 16. A szélsőséges politikai szervezetek törekvései az alkotmányos rend tagadására, támadására vagy felszámolására irányulnak. A politikai szélsőség fogalma és hatótere a felforgató propagandától az erőszakos jogellenes cselekményeken keresztül a politikai hatalom megszerzésének kísérletéig terjedhet. A szélsőségek – figyelembe véve a tradicionális polgári demokráciák gyakorlatát (szólás-, gyülekezési-, egyesülési szabadságot) – önmagukban jogi és politikai eszközökkel nem számolható föl. Ugyanakkor kellő társadalmi, politikai és – a törvényesség keretei között tartott – hatósági figyelemmel, a nemzetbiztonsági munka eszközrendszerével folytatott kontrollal olyan keretek között tarthatók, hogy ezek az alkotmányos rend gyakorlására közvetlen veszélyt ne nagyon jelentsenek. Ezért a Hivatalok – és elsősorban a Nemzetbiztonsági Hivatal – feladata, hogy megfigyeljen valamennyi politikailag szélsőséges irányultságú csoportot, elemezze, értékelje tevékenységüket, és arról tájékoztassa a kormányt. Bűncselekmény alapos gyanúja esetén büntetőeljárást kezdeményezhet az illetékes hatóságoknál. A jogállami nemzetbiztonsági tevékenység fő irányának megjelöléséhez tehát hivatalosan megjelölt és deklarált ellenségkép nem áll rendelkezésre sem a külső-nemzetközi, sem pedig a belső-alkotmányvédelmi vonatkozásokban. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy az kormányzati információigény megjelölése magába foglalja a Hivatalok potenciális veszély irányába való aktivizálását is. Sajátos jelenségcsoportok különíthetők el a nyilvánosságot látott információk segítségével, amennyiben a Hivatalok látható tevékenységéből arra következtetünk, hogy (1) ezek a információigény megjelölése nyomán realizált elhárító tevékenység konkrét megnyilvánulásai, másrészt hogy (2) az egyes műveleti akciók csoportosítása alkalmas a Hivatalok tevékenységének fő irányait körvonalazni. Ha tehát terminológiai szempontból nem is alkalmazzuk az ellenséges csoport, vagy az ellenségkép kifejezéseket, mégis valószínűsíthető az antidemokratikus törekvéseket hordozó szubjektumok bizonyos halmaza. (Az állítás bizonyítékainak forrásait az NBH-évkönyvek dokumentumainak feldolgozása szolgáltatta az értekezés számára.) 17. A titkosszolgálati eszközök alkalmazása csak formálisan az állami hírszerző és elhárító szervek monopóliuma. Az természetesen nem fordul meg a fejünkben, hogy amikor véletlenül (esetleg szándékosan) meg- vagy kihallgatjuk ismerőseink vagy éppen ismeretlenek beszélgetéseit, akkor tulajdonképpen engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtést végzünk, amint akkor sem, ha kíváncsiságból meg akarjuk tudni ismerősünkről, merre tart és elkezdjük észrevétlenül követni. Ezek az információszerzési fortélyok mindennapjainkhoz tartoznak, és bár nem illendőek, de semmiképpen nem tilosak és éppúgy hozzátartoznak a civil együttélés technikáihoz, mint az titkosszolgálati módszerekhez. Kockázatosabb azonban a helyzet olyan esetekben, amikor bűnözői csoportok, vagy radikális szélsőségek kezében válik taktikai fegyverré a titkosszolgálati technika – amint ezeket a körülményeket az értekezés konkrét esetekkel illusztrálja. V. A KUTATÁS EREDMÉNYEI Minden, a titkosszolgálatokra vonatkozó tudományos vita – melyhez jelen értekezés is csatlakozni kíván – termékeny hatással lehet a politológiai vonatkozású kutatás és oktatás kérdéseire is. Ennek tárgya már nem az önálló kutatás-oktatás puszta léte, hanem annak tudományrendszertani helye, tematikájának és kutatásának esélyei, módszertani problémái, oktatásának lehetőségei, a fokozatszerzés esélyei körül zajlanának. Ha magának a fentiekben körvonalazni kívánt témakörnek alakítanánk ki a struktúráját, abból a többször hangsúlyozott megállapításból kellene kiindulni hogy a titkosszolgálatok elsősorban a kormányzati-politikai döntéshozatalhoz való információs hozzájárulásukkal, másfelől pedig műveleti tevékenységük visszacsatolása folytán lehetnek hatással a politikai rendszer egyéb szubjektumaira. Ami tematikusan is leírhatja a vonatkozó kutatási modellt az hipotetikusan a következő témacsoportokat és elemeket tartalmazhatja: I. – A titkosszolgálatok kutatásának tárgya, tudomány-rendszertani helye; – A titkosszolgálatok valamint kutatásuk története. – Történeti, politológiai, jogi, pszichológiai és összehasonlító módszerek a titkosszolgálatok kutatásában. – A titkosszolgálatok politikai rendszerhez való viszonyának típusai; nézetek és irányzatok. – A titkosszolgálatok viszonya az állami, politikai vezetéshez, az elithez, a pártokhoz és a társadalom különböző csoportjaihoz. – A titkosszolgálatok tevékenységi irányai; nyílt és rejtett szerepe a politikai döntések meghozatalában, befolyásolásában. – A diktatúrák öröksége; a szolgálatok társadalmi megítélése, médiaképük. – Integráció, globalizáció, információs társadalom: a posztmodernitás kihívásai a titkosszolgálatok tevékenységére. II. – Az állam elleni bűncselekmények politikai természete, összehasonlító szabályozástörténetük; megelőzés, felderítés, megakadályozás. – Az államtitok, szolgálati titok védelmének történetei alakulása, jelenlegi helyzete, szabályozása. – A kormányzati információs igények forrásai, irányai; a kapott információk felhasználásának hatékonysága; – A hivatalok információ-feldolgozó, -elemző és értékelő tevékenysége a kormányzati hírigényeket vonatkozásában. – A minősített helyzetekben érvényesítendő kormányzati tervek. – A szuverenitást veszélyeztető idegen titkosszolgálati tevékenységek, ezek felderítése és elhárítása. – A fegyveres erők és a rendvédelmi szervek és a titkosszolgálatok terrorelhárító tevékenysége – A nemzetbiztonságot veszélyeztető szervezett bűnözés, a terrorszervezetek, a jogellenes kábítószer- és fegyverkereskedelem, a tömegpusztító fegyverek felderítése; nemzeti, Európai Unió-s és globális feladatok – Az állam működése szempontjából kiemelten fontos létesítmények. A fontos szervek és létesítmények titkosszolgálati v

Mű típusa: Disszertáció (Doktori értekezés)
Doktori iskola: Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola
Tudományterület / tudományág: társadalomtudományok > állam- és jogtudományok
Magyar cím: A titok mint politika. A titkosszolgálatok politológiai kutatásának lehetőségei
Idegen nyelvű cím: Secret as politics. Research of secret services from the point of view of politology
Témavezető(k):
Témavezető neveBeosztás, tudományos fokozat, intézményEmail
Prof. Dr. Paczolay Pétertanszévezető egyetemi tanár, SZTE Politológiai tanszékpaczolay@mkab.hu
EPrint azonosító (ID): 598
Publikációban használt név : Dr. Révész Béla
A feltöltés ideje: 2010. okt. 18. 15:20
Utolsó módosítás: 2017. júl. 06. 13:07
Egyebek (raktári szám): B 4348
URI: http://doktori.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/598
Védés állapota: védett

Actions (login required)

Tétel nézet Tétel nézet

Letöltések

Letöltések havi bontásban az elmúlt egy évben